Tiszavirág (bővebben)

Kérészek (Ephemerida)
A szárnyas rovarok hatalmas törzsét ezekkel a szilfid, finom testalakú, törékeny rovarokkal nyitjuk meg, amelyeknek legismertebb alakja a mi Tiszavirágunk. Általában kérészeknek nevezzük őket. Meleg nyári estéken óriási, gomolygó tömegekben lepik el sokszor vizeink tájékát, s miután a levegőben eljárták rövid, de változatos táncukat, alkonyatkor fáradtan, hervadtan hullanak a víz tükrére.

Testalkatukban a kérészek még sok tekintetben az ősvilági rokonaikra emlékeztetnek, annyira konzervatívak, másfelől azonban olyan szerves sajátságokat rejtegetnek, melyek őket is – legalábbis bizonyos tekintetben – a modern rovarok színvonalára emelik.

Bőrük, khitinruhájuk mindig pergamentszerű, sokszor oly átlátszó, hogy alatta az idegrendszert és a bélcsatornát, sőt a vérkeringést is figyelemmel kísérhetjük. Haláluk után összezsugorodnak, úgyhogy az állat valósággal elhervad. Hosszúkás testük a középen mindig hólyagalakúan felfújt, 10 szelvényből összetett potrohuk pedig 2–3 hosszú sörtét visel. Ezek ízeltek, s igen fiatal lárvákon gyakran csak 5–6 ízből összetettek. Valamikor régen más működésük lehetett, ma ezek a farkserték nem egyebek, mint egyensúlyozó szervek. Megkönnyítik a repülést, amelyre a kérészek teste különben is kiválóan alkalmas, noha ezeknek az állatoknak távolról sincsenek oly fejlett repülőizmaik, mint a szitakötőknek. Hogy mégis kitartó repülők, ahhoz az az érdekes aerostatikus berendezés is hozzájárul, amellyel úgyszólván a legtöbb fajnál találkozunk. Ennek kifejlődése pedig a szájszervek visszafejlődésével függ össze. Minthogy a kérészek kifejlődött korukban nem táplálkoznak, bélcsatornájuk elveszti eredeti működését, s ezentúl már csak a levegő felraktározására lesz alkalmas, amely a szájnyíláson keresztül jut ebbe bele, ezáltal az állat fajsúlyát rendkívül megkönnyíti, úgyhogy az felpuffadt testével minden nagyobb erőmegfeszítés nélkül is sokáig fennmarad a levegőben.

De a repülést még más berendezések is előmozdítják, nevezetesen a rövid csápok is, amelyek tehát nem esnek az állat terhére, s végül a Palmen-féle szerv, melyet állataink fejükön hordanak. Khitinlemezek alkotják ezt, amelyek 4 trachea-törzssel vannak összefüggésben. Valószínűleg helyzetérző szervek s az állatot megmentik attól, hogy repülés közben elveszítse egyensúlyát.

Nagy szerepet játszanak a kérészek életében azok szemei. Ezek kétfélék: összetett szemek és pontszemek. A két összetett szem vagy turbánszerűen takarja a fejet, s ilyenkor turbánszemekről beszélünk, vagy pedig teleszkópszerűen emelkedik ki a fej horizontjából két széjjelálló hengeres test alakjában, mint azt a Baetis binoculatus mutatja. A szemek egyúttal másodlagos ivari jellegek, a hímeknél fejlettebbek, mint a nőstényeknél. Sokszor kettéosztottak, rajtuk egy felső és egy alsó részt lehet megkülönböztetni. A felső résznek jutott itt a fontos szerep, ez valóságos szuperpozíciós szem. Igen hosszú szemkúpocskák (ommatidium) alkotják, melyek kevés pigmentet tartalmaznak, míg a másik, az appozíciós szem rövid kúpocskákkal ellátott és sűrűn pigmentezett. Az előbbinél a pigmentes zóna következtében a külvilágnak egy pontjából kiinduló sugarai több szemkúpon jutnak keresztül s a szem belsejében ismét egyesülnek. Azonban a látópálcika sajátságos kettéosztottsága következtében azok a sugarak, melyek nem esnek merőlegesen a szaruhártyára, a kristálykúp fénytörőképessége folytán eltéríttetnek s így nem a fényt abszorbeáló pigmentre esnek, hanem azokat a szomszédos pontszemek ismét tovább törik olyképpen, hogy az egyes szemkúpok mögött reális és egyenes kép jön létre. Ennek a szemnek tehát azokhoz a képekhez, amelyeket alkot, határozottan kevesebb fénysugárra van szüksége. Ez az oka annak, hogy az ilyen szemekkel ellátott kérészek a félhomályban, alkonyatkor is látnak, igaz, hogy a szemekben visszamaradt kép nem olyan éles, mint a többi szemeken, de viszont a mozgások megfigyelésére alkalmas. A hímek ugyanis nőstényeiket jól látják e sajátságosan berendezett szemeik segítségével, amikor alkonyatkor a magasban fölöttük röpködnek. A másodlagos ivari jellegek, a végtagok hosszában is megnyilvánulnak: a hímek ugyanis mindig hosszabb elülső lábakat viselnek, mint a nőstények.

A kérészeknek tora felduzzadt, közép- és utótora hordja a recés és többnyire háromszögalakú elülső szárnyakat és az azoknál mindig kisebb hátulsó szárnyakat. Az előbbiek nyugvó helyzetben rézsutosan fölfelé állanak, de korántsem úgy, mint a nappali lepkéknél, melyek szárnyaikat összecsukják. A kérészek szárnya a szabadabb mozgások keresztülvitelére sohasem alkalmas, s ebben is igen primitív, ősi sajátságot kell felismernünk. A szárnyerezet a legtöbb fajon jól fejlett, de vannak olyan formák is, amelyeken határozottan redukált.

A tor alsó része, a mell hordozza az ugyancsak igen primitív alkotású végtagokat. Ezek csak kapaszkodásra szolgálnak. A hímek meghosszabbodott elülső végtagjainak mindenesetre a párosodásnál van a legfontosabb szerepük: a nőstény megragadására szolgálnak éppúgy, mint a potroh végén levő mozgékony, fogószerű függelékek (gonopoda).

A potroh 10 szelvényből összetett. A 9. szelvényből nyúlik ki a két gonopoda között az a sajátságos és változó alakú szelvényes, majd szarvalakú szerv, melyet párosodószervnek nevezünk. Páros csövecskékkel végződik s a nősténynek a 8. potrohszelvényen levő s lemezzel fedett ivarnyílásába illik bele párosodáskor.

Az ivarérett nőstény potrohát legtöbbször telve találjuk petékkel s ezek a potroh legkisebb érintésére is a szabadba jutnak. Sokszor azonban enélkül is a potroh végén megtaláljuk azokat sárgás vagy zöldes csomókba összeragadva. A legtöbb faj nősténye egyszerűen a vízbe hullatja petéjét, mégpedig egyenként. Vannak azonban fajok, melyeknél ez egyszerre megy végbe, sőt olyanok is, amelyeknek nőstényei a víz alá buknak s az ott levő kövekre tapasztják oda petéiket. Számuk rendkívül változik. Igen kevés (80–300) petéje van a Baëtisnek, jóval több (500–800) a Polymitarcysnak, kb. 1600 a Siphlurusnak, még több a Leptophlebiaknak és a Chirotoneteseknek (Clemens szerint 2000 körül), kb. 5000 az Ephemeranak s végül a Hexagenianak, Needham szerint, nem kevesebb, mint 8000.

A peték fejlődési ideje is fölötte változó, azonban mindenesetre igen hosszú, mert pl. akváriumban elhelyezett Polymitarcys-peték csak 6–7 hónap múlva indultak fejlődésnek. Ezzel szemben Heymons az Ephemera vulgata petéjét 10–11 napon belül látta barázdálódni, Clemens egy amerikai Chirotonetesen megállapította, hogy 22–25°-os melegben két hét múlva, míg 13°-os temperaturában csak 25 nap mulva keltek ki azok. A fejlődés további menetére jellemző, hogy az embryó egyre mélyebben hatol a táplálószíkbe, úgyhogy általa teljesen födve lesz. Utána azonban az embryó ismét a felületre törekszik. Közben máris megkezdődött a szelvények képzése s ezzel együtt megjelennek a végtagok kezdeményei, szám szerint 11 pár, jeléül annak, hogy a kérészek is olyan ősrovarokból fejlődtek, melyeknek eredetileg jóval több végtagjuk volt.

A petéből kikelő lárvák többnyire óriási átalakuláson esnek át. Kezdetben alig lehet rajtuk testtájakat megkülönböztetni, testszelvényeik rendkívül egyformák, csak a hatalmas fej üt el azoktól feltűnően. A szemek a fejtetőn vannak elhelyezve, a hatalmas végtagok még kampókban végződnek, mint a rákokéi s rendkívül laposak, a farksörtéket pedig csak néhány ízből összetett, végtagszerű függelékek képviselik. Ebben a stádiumban a fiatal lárváknak, melyek némely tekintetben ősrégi Trilobitákra emlékeztetnek, még nincsenek szárnyhüvelyeik, de kopoltyúik is hiányzanak, úgyhogy bőrlélegzésre vannak utalva. Ezzel szemben azonban már rágószájrészekkel vannak felfegyverezve, jeléül ősrégi ragadozó életmódjuknak. A lárvák folyton növekszenek s nemsokára megkezdődik az első vedlés s ezt követi a többi. A vedlések száma, fajok szerint, igen változó. Lubbock szerint a Cloëon rufulumnak 20 lárvastádiumát lehet megkülönböztetni, ezek között tehát 19 vedlésnek kell lenni. Murphy egy Baëtisen 27 lárvastádiumot figyelt meg, a vedlések száma tehát e fajon még nagyobb. Közben a lárván már megjelennek a szárnyhüvelyek, a szárnyak első kezdeményei, visszafejlődnek az embryonális végtagok s megkezdődik a nemek elkülönülése is: már határozottan hím- és nősténylárvákat lehet megkülönböztetni. Ezt a stádiumot nympha-állapotnak neveztük. Még a nympháknak sincsenek kifejlett szárnyaik, de van jó szemük, erős állkapcsuk s elülső végtagjukkal az ásó életmódhoz alkalmazkodtak, vagy pedig valamennyi, rendkívül lapított végtagjuk inkább lassú mászásra van berendezve, a szerint, amint a lárvák maguk alkotta járatokat, tölcséreket építenek az iszapban, avagy inkább a vízalatti kövekhez tapadnak oda s azok felületén mászkálnak. A nymphák már kitünően fejlett lélekzőszerveket viselnek, 2–7 pár páros kopoltyúfüggeléket, amely vagy végtagszerű, vagy elágazó és levélalakú s a potrohon van elhelyezve. A tracheák kifejlődésével párhuzamban a kopoltyúfüggelékek a fejlődés folyamán eltűnnek, de vannak fajok, mint a Tricorythus, mely egész életén át megőrzi a kopoltyúfüggelékek maradványait. A potroh vagy hengeralakú vagy a test többi részeivel együtt rendkívül lapított, mint azt a gyors patakokban élő nymphákon látjuk, amelyek ezzel védekeznek az ár sodra ellen. A kifejlődött állatok Palmen-féle szervét Wodsedalek a nymphákon is megtalálta s megállapította, hogy ez helyzetérző szerv, mely, ha nem működik, az állat elveszti tájékozódó képességét s nem törekszik arra, hogy védekezzék az ár ellen.

A nymphák hatalmas, fűrészes fogú rágói ragadozó életmód mellett vallanak, de azok béltartalmából kitűnik, hogy azok általában növényevők. Ez alól csak a Prosopistoma lárvája kivétel, amely apró légylárvákkal táplálkozik.

A nymphákról már megjegyezhetjük, hogy a kifejlődött alakokkal szemben határozottan fénykerülők. Ha kövek alól megzavarjuk őket, rögtön visszamenekülnek a kövek alsó felszínére, vagy befurakodnak az iszapba.

A nymphák mozgáskor nemcsak végtagjukat, de kopoltyúfüggelékeiket is használják. Ezeknek nemcsak a lélekzés alkalmával van fontos szerepük, de annyiban is, hogy elősegítik az oxigéndús víznek fokozását. Ha mikroszkóp alá egy kevés vizet csepegtetünk és a fiatal nymphát ebbe behelyezzük, rendkívül érdekes megfigyelni, milyen sűrűn vibráló mozgást végez kopoltyúival, hogy ezáltal a víz áramlását állandóan elősegítse. Minthogy a víz is tartalmaz táplálékot, a víznek átszűrésére is szükség van. Ismerünk fajokat, mint a Chirotoneteseket, melyeknek nymphái elülső végtagjukon sörtékből alkotott, filtráló, fésűs berendezést viselnek, amely csakugyan a víz átszűrésére szolgál.

A nymphaállapot ideje változó, de a kifejlődött állat rövid életéhez mérten mindenesetre hosszú. Legtovább tart a Tiszavirágnál, melynél 3 évet is vesz igénybe, míg az Ephemerak 2 évig, egyesek szerint 3 évig élnek ebben az állapotban, a Cloëonok nymphaélete pedig legfeljebb egy évre terjed. A fejlődés időtartama mindenesetre a táplálék mennyiségétől és a víz hőfokától függ.

A nymphák e hosszú idő után további változásokon mennek keresztül. A test lassan leválik az azt fedő bőrrétegtől, a kopoltyúfüggelékek eltűnnek, s kifejlődnek a lélekzőnyílások. A test megtelik levegővel, s az állat teste felduzzad és a víz felszínére kerül. Cornelius és Le Baume figyelték meg elsőknek ezt az érdekes átalakulást, s erről még a következőket írják: „az állat olyan könnyedséggel jut a víz színére, mint egy parafadugó. Talán fél percig mozgolódik a víz tükrén, s aztán görcsösen rángatódzik. Hátán megreped a bőre (exuvia), s belőle a következő pillanatban kilép az állat.” A nép a kérész nadrágjának nevezi, melyet le kell vetnie, hogy kész formában megjelenjen. Subimagonak nevezzük ezt az állapotot és megjegyezzük, hogy több kérészfaj, mint pl. az Anagenesia is, egész életén át ebben az állapotban vesztegel. A hazai fajok közül a Caeniseket is ide kell sorolnunk. A subimago-t csak egy rövid lépés választja el a végleges formától. Néhány óra, vagy legfeljebb egy nap telik el, s az állat teste megkeményedik, megsötétedik, kiszíneződik, összezsugorodott szárnyai pedig kisímulnak. Ez a folyamat valamely fűszálon vagy levélen megy végbe. Megkezdődnek az első szárnypróbálgatások s a kérész felemelkedik a levegőbe, sokszor 30–50 m magasságba. Repülésükre általában érvényes az, amit Cornelius a Tiszavirágáról mondott: „Többnyire a víz tükre fölött maradnak, a hímek küzdelemre kelnek a nőstényekért; miközben gomolyaggá verődnek, melyről azt hisszük, minden pillanatban leesik. Végre is ólmos felhővé alakul az egész tömeg, melyből hópelyhek módjára hull közülük nem egy hervadtan a víz tükrére.” Életük változatos, de rövid. A levegő meghódítását súlyosan kell megfizetniök. Mert, miközben a szárnyakra tettek szert, elvesztették, visszafejlesztették a rágószerveiket. Le kell mondaniok tehát a táplálkozásról. Ezzel a körülménnyel hozható összefüggésbe ez állatok rövid élettartama, a kérész egész sorsa, amelyet már egy régi magyar költőnk is megénekelt:

„– Idétlen kis fehér kukac
Hempergett a homokban.
Kérészláb lőn – és éveket
Tölt a mély vízfenéken,
Olyan hosszú idő után,
Hogy egy óráig éljen,
Kérésszé vált és ideje
Nincs a hivalkodásra,
Mivelhogy néhány perc
Egész életének határa.”

De azért az átlagos élettartam ennél mégis több, sőt fajok szerint változó. Neeracher szerint a Rhitrogena germanica 10 napig, a Heptagenia sulphurea 4 napig él, míg a Rhitrogena semicolorata élete 20 óráig, az Oligoneura rhenanaé pedig csak 4 óráig tart. Ezzel szemben azonban meg kell említenünk, hogy a Cloëon dipterum, mely még október havában is megjelenik, sokszor hetekig is elél. Kétségtelen, hogy az élettartam a párosodással függ össze, s azok a hímek, melyek még nem párosodtak, tovább élnek, mint a többiek, mint ezt más rovar példája is mutatja. De függ a külső hatásoktól, elsősorban a temperatúrától. Ezzel kapcsolatban Neeracher a következőket állapítja meg: 1. Hosszú élettartamuk van azoknak a formáknak, melyek a hidegebb évszakokban jutnak kifejlődéshez, valamint általában azoknak, melyek rosszul repülnek. 2. Az élettartam annál rövidebb, minél melegebb hónapokban jelennek meg a kifejlődött állatok, s minél jobb és élénkebb repülők azok. 3. Legrövidebb ideig élnek azok a fajok, melyek a nyár derekán élnek, jó repülők és rajokban, tehát tömegesen élnek. Rövid élettartama és rajzási ideje van a Potomanthus, Oligoneura, Ephemera, Leptophlebia-, Ephemerella-, Habrophlebia-csoportba tartozó fajoknak, hosszabb élete és repülési ideje van a Baetisnek, Ecdyonurusnak és Heptagenianak. Steinmann még tovább megy, azt mondja, hogy a napfény hatásának ideje is befolyásolja a repülést. A hegyi patakokban élő fajok (Epeorus, Rhitrogena, Ecdyurus) nymphái kövek alatt élnek, kerülik a fényt, tehát fotofóbok, kifejlődött alakjaik ellenben egyenesen keresik a fényt. Feltételezhetjük, hogy a fejlődésnek előrehaladott stádiumában, amelyben a nympháknak szeme már elnyerte végleges alakját, ezek már erősen fényérzékenyek, elhagyják rejtekeiket és a szárazföldre jönnek, hogy itt bevárják utolsó átalakulásukat. Minthogy idő kell ahhoz, hogy a nymphák megerősödjenek, a repülés, a rajzás ideje a késő délutáni órákra és estére esik. Ulmer és mások megfigyelései szerint a pár napig tartó rajzás alkalmával eleinte mindig csak kevés egyén jelenik meg, s az egyének száma a rajzás végén éri el tetőpontját. Két egymásután fellépő generáció a kérészeknél, úgylátszik, nem szokott előfordulni.

A szárnyrakelt kérészek a nappalt többnyire rejtve töltik el a patakok, vagy folyók menti fák, bokrok lombozatában. A levél visszáján húzódnak meg, de nem talán azért, hogy az esővel szemben legyenek megvédve, hiszen igen sok faj éppen akkor búvik elő, amikor megered az eső, inkább a nap heve elől menekülnek. Csak este alkonyatkor kezdenek röpködni s ezt a szokásukat a levegőnek növekvő páratartalmával tudjuk csak megmagyarázni. A legtöbb faj különben sem szereti a száraz levegőt és a steppés vidékeket, s ez az oka annak, hogy hazánkban is a hegyvidékek faunája sokkal gazdagabb, mint az Alföldé.

A repülést, mely késő estig eltart, különösen jól figyelhetjük meg a patakok mentén, magas hegyvidékeken élő kérészeknél. Ezeknek egy része a víz irányával ellentétesen röpköd, közvetlen a víz tükre fölött, farksörtéivel állandóan a vizet érintve. Ezt a szokást különösen az Ephemera-fajoknál figyelhetjük meg. Valószínűleg annak az ősi életmódnak maradványa ez, amely a víziélettel függ össze. A legrégibb kérészek ugyanis még nem szabadultak fel egészen a vízi életmód alól, s időnként visszatértek a vízbe, hogy benedvesítsék farksörtéiket és kopoltyúikat.

A fajoknak egy más része azonban (Ecdyurus, Rhitrogena) 8–10, de néha 20 méter magasságba is felemelkedik s itt sajátságos, zegzugos, cikázó, de a mellett igen lassú, ritmikus mozgásokat végez.

A párosodás is majdnem mindig a levegőben megy végbe, repülés alkalmával. Többnyire csak igen rövid ideig tart, ellentétben a szitakötők párosodásával. A hímek sokszor kisebb számmal vannak jelen, mint a nőstények, de ha egy nőstény a hímek közé kerül, akkor mégis megindul a létért való küzdelem. Egyszerre több hím is iparkodik a nőstényt meghódítani s mindig alulról közelíti azt meg. A nőstény tehát felül van s a hím alulról szembehelyezkedve, végtagjaival átkarolja s potrohát kissé begörbítve fogóival a nőstény potrohát jól átfogja, miközben hosszú farksörtéi előrefelé állanak, szinte rásímulva a nőstény hátára. A következő pillanatban a hím háromszögalakú, khitines szervét a nőstény 8. potrohgyűrűjének mélyedésébe helyezi. Minthogy a nőstény nem képes a hímet hosszabb ideig a levegőben tartani mondja, – Eaton – az ölelkező pár csakhamar fáradtan hanyatlik le, nemsokára különválik, úgyhogy a párosodás tulajdonképpen csak néhány pillanatot vett igénybe. De Geer megfigyelései szerint a leereszkedő pár sokszor házfalakon, faleveleken kapaszkodik meg, a hím csakhamar elhagyja helyét, hogy újból megkezdje játékát.

Nem mulaszthatjuk el itt megemlíteni a kérészek ama gyakori szokását, hogy azok este a lámpákat, s általában a fényt felkeresik. Ulmer Kasselben megfigyelte, hogy a kérészek oly nagy számmal lepték el a világító lámpákat, hogy azokat el kellett oltani, nehogy a kérészeknek még nagyobb tömegét vonzzák, s Needham az Erie-tavon látta, hogy ott a kérészek felgyülemlett hullái 15 cm vastagon fedték a bóják felületét, ami azok világító erejét természetesen nagy mértékben gyengítette. Hazánkban a kérészeknek tömeges rajzását július végén és augusztus elején lehet a Dunán megfigyelni, s nem kevésbbé azt is, amint ezek az állatok a koromsötét éjszakában nyílegyenesen rohannak bele a világító fénybe, s ha gyertyát étetünk, közvetlenül a lángba. Régebben sajátságos ösztönöket véltek sokan felismerni az állatok eme érdekes viselkedésében, sőt olyan ismertetések is megjelentek, amelyek öngyilkos rovarokról szóltak. Ma már tudjuk, hogy ezek nem egyebek tropizmusoknál, melyeket fizikai és kémiai törvényszerűségek uralnak. Ezek az állatok vakon engedelmeskednek, akárcsak az emberek, bizonyos szenvedélyeknek, amelyeknek áldozatul esnek. Jacques Loeb tovább kutatta ezt az érdekes jelenséget és megállapította, hogy erre a tropizmusra az a törvény érvényes, amely az élettelen világban Bunsen és Roscoe-féle törvény néven ismeretes. Ennek értelmében tágabb határokon belül a fokokémiai hatás egyenlő a fény erősségével és a megvilágítás tartalmával. A pozitív heliotrop állatoknak – s ezek közé azok tartoznak, melyek ösztönszerűen igyekeznek a fényforrás felé – szemében, de valószínűleg bőrében is fényérzékeny anyagok vannak, melyekben a fény kémiai változásokat hoz létre. Itt kémiai termékek jönnek létre és ezek a központi idegrendszer révén megváltoztatják a test izmainak összehúzódását. Ha már most valamely fényforrás az állatnak csak egyik oldalát éri, akkor a fotokémiai produktumok ezen az oldalon nagyobbak. Ennek következtében azonban az izmok energiakifejtése is egyenlőtlen lesz. Ha a fotokémiai produktumok különbsége az állat két oldalán bizonyos nagyságot elért, akkor az állat automatikusan megfordul. Mihelyt azonban a test elhajlása annyira haladt, hogy az állat hossztengelyével a fényforrás irányába jutott, akkor a fotokémiai reakció gyorsasága az állatnak mindkét oldalán egyforma és az állat ilyenkor a fényforrás irányába fog haladni, ami annyit jelent, hogy a lángok martalékává lesz. Jaques Loeb mindehhez még hozzáfűzi, hogyha a fény erőssége, vagy pedig az állat bőrében kevés a fotokémiai anyag, akkor csak igen sokáig tart, amíg az állat a fényforrás felé igyekszik, minthogy a fotokémai hatás egyenlő a fény intenzitásának és a megvilágítás tartamának szorzatával. Ha a fényhatás erős és a fotokémiai anyag aktív tömege nagy, akkor már rövid ideig tart, amíg az állat két oldalán a fotokémiai termékek tömegének különbsége eléri azt a fokot, értéket, amely az automatikus irányváltoztatásra szükséges. Nagy fényhatás esetén az állatok csaknem egyenes vonalban haladnak a fényforrás felé, gyenge fény, vagy kevés fotokémiai anyag esetén szabálytalan, zegzugos vonalban röpködnek, de mégis eljutnak a fényforráshoz, mert hiszen a fény irányító hatása nem szűnik meg egészen. Loeb szerint tehát ez ösztönt úgyszólván hiánytalanul vezettük vissza fizika-kémiai körülményekre.

Meg kell emlékeznünk végül arról a szerepkörről is, melyet a kérészek a természet háztartásában betöltenek. Határozottan hasznos állatoknak mondhatók, ha vesszük, hogy levedlett bőreik, de maguk a nymphák is fontos haltáplálékul és trágyául szolgálnak. A pisztrángok horgászásakor is kérészlárvákkal csalogatják a halat, mint azt az angol Ronald-féle „Fly-Fisher’s Entomology” már régen megírta.

A kérészek ma a letűnő, hanyatló rovarrendek közé tartoznak, mert formában kevéssé változatos alakjaik sok tekintetben visszafejlődést árulnak el legrégibb őseikkel szemben, melyek a Perm-korszakban tűnnek fel először. Hazánkból eddigelé nem ismerjük kihalt alakjaikat, de az európai borostyánkőből ismeretes Cronicus anomalus P. már egészen a mai kérészek alkatát mutatja, melyek e szerint évszázezredek óta külsejükben alig változtak.

A kérészek majdnem 600 fajjal az egész földkerekségen el vannak terjedve, s ezek közül hazánkban mintegy 60 faj él. Alföldünk aránylag szegény a kérészekben, de annál gazdagabb a Kárpátok faunája, ahonnan több alpesi alak is előkerült.

forrás: http://www.tisza-to.hu/index.php?pg=sub_365