A tiszavirág (Palingenia longicauda Oliv.)
„A Hypanis-folyón, mely a Boszporusba ömlik, a nyári nap fordultával szedernagyságú zsákocskák uszkálnak, amelyekből szárnyas állatocskák bújnak ki, estig röpködnek, azután elbágyadnak s napnyugtával elhalnak.”
Ezekkel a szavakkal jellemezte Aristoteles Tiszavirágunkat és találóan. Megfigyelésében csak egy tévedés van, az, hogy négy lábúaknak nevezte ezeket az állatokat, azért sokan kétségbe is vonták, hogy a görög bölcs leírása e kérészre vonatkozik. De, ha az állat sajátságos testtartását figyeljük, amikor repülés alkalmával két elülső lábát előre nyujtja s fejéhez szorosan, mereven oda tartja, mintha azok csápok lennének, akkor méltán megértjük Aristoteles tévedését.
A tiszavirág (Palingenia longicauda Oliv.). „A Hypanis-folyón, szárnyakkal meghaladja az 5 cm-t, különösen a nőstény, amely nagyobb a hímnél. Szárnyai pergamentsárgák, potroha mindig sötétebb rőtbarna, szemei feketék.
Életmódjáról igen sokáig nem voltak megbízható adataink. Földi János ezeket írja róla: „Karnioliában Láz körül oly bő, hogy szekerekkel hordják a szántóföldre trágyának, melynek igen jó.” Aelianus kevésbbé hihető dolgot közöl róla. Szerinte a kérészek borban születnek. A Dunából és Tiszából már 1726-ban említi Marsigli gróf, igaz, hogy életmódjáról nem ír. Azt csak később ismerteti Gorove László 1879-ben. Cornelius még 1848-ban figyelte meg a Tiszavirág párosodását s erre vonatkozóan megjegyzi, hogy a nőstények a rajzás tetőpontja idején nyugodtan röpködnek a víz fölött s csak akkor kezdenek nyugtalankodni, ha párosodás végett több hím támadja meg őket. Vutskits György a Zala torkolatánál figyelte meg állatainkat, legbehatóbban azonban ezeket az utóbbi években Unger Emil tanulmányozta, azért is adjuk át neki a szót:
„E szép nagy kérész lárvái minden folyóban, ahol tömeges megélhetésükre a viszonyok alkalmasak, a fő haltáplálékot adják. Ahol a meder agyagos, ott megszámlálhatatlan mennyiségben tanyáznak. Apadás idején az agyagos partban e lárvák lyukai láthatók lesznek s oly sűrűen vannak, hogy a part méhsejtre emlékeztet. Ezek a levegőre került lyukak azonban mind üresek, mert e lárvák csakis a víz alatt tudnak megélni.
Egy a folyó mederből a víz alól kivágott emberfejnagyságú agyagdarab rendszerint tucatnyi, sőt még több lárvát is tartalmaz, melyek mindig különféle nagyságúak, bár egy centiméternél rövidebb lárvát sohasem találtam.
A Tiszából, Dunából és Sárvízből szedett Palingenia lárvákból sokat felboncoltam, szintén oly célból, hogy táplálékukat megállapíthassam. Sohasem sikerült azonban egyebet találnom belükben, mint azt az agyagföldet, melyben lyukakat fúrva laknak. Ezzel azonban mindig telve volt bélcsatornájuk és a mikroszkóp alatt ennek a földnek a részecskéi jól láthatók és felismerhetők voltak. Az agyagra jellemző parányi szervetlen talajrészek, köztük valamivel nagyobb homokszemcsék, olykor Diatomaceák héjainak törmelékei és némi szerves detritusz is látható. Bizonyos, hogy ez az agyagföld nagyon silány táplálék és valószínűleg ez az oka a Tiszaviráglárvák nagyon lassú fejlődésének. Három esztendő kell a nympháknak, míg teljes nagyságukon kívül ivarérettségüket is elérik és mint subimagók a vízből kirepülhetnek. Nászrepülések, melyet a Tiszapartján lakó magyarság „Tiszavirágzás”-nak, kérészrajzásnak nevez, eddigi adataim szerint június hó 5-étől július hó első napjáig történhet hazánkban s az időjárás nagy mértékben befolyásolja. Hideg, esős idő a már megindult rajzást több napra egészen is megszakíthatja s ez több ízben is megismétlődhetik. A rajzás rendes körülmények között délután 5 óra felé kezdődik meg, mindenkor csakis a hím subimagók fokozatos megjelenésével. A nőstények egy ideig – legalább félóráig – mindig teljesen hiányzanak. A hím subimagók kirepülésük után pár perc mulva megvedlenek a partokon, bokrokon, hajókon vagy más tárgyakon. E vedlésük körülbelül 3–4 percig tart és ez alatt teljesen tehetetlenek. A vedlés láthatóan igen nagy erőfeszítésükbe kerül, utána azonban elérik teljes kifejlődésüket, színpompájukat és erejöket: imágókká lesznek s a víz fölött legfeljebb néhány arasznyi magasságban fel-alá röpködve várják a kikelő nőstényeket, melyek nem vedlenek meg és a hímeknél sokkal magasabban röpködnek. A párzás ideje 6 óra tájban van s mintegy 7 óráig tart. Ez után a hímek száma hamarosan fogy, a nőstények túlsúlyra jutnak a levegőben, hol még később már csakis nőstények röpködnek 5–10 méter magasságban, sőt magasabban is, de közben leszállanak a víz színére peterakás céljából. Ilyenkor a hímeknek már csak hullái borítják a folyó vizét.
Nyolc órakor a nőstények is elhalóban vannak s az egész tünemény az nap véget ér. Ez a Tiszavirágzás normális lefolyása, melyet sokszor volt alkalmam megfigyelni.
Érett nőstény-nymphák vizsgálata alapján állapítottam meg azt is, hogy a nőstény Tiszavirág kb. 7000 petét rak a folyóba. A peték lencsealakúak, a víznél jóval nehezebb fajsúlyúak s így hamar a fenékre süllyednek.”
Kiegészítéskép megjegyezhetjük, hogy a Tiszavirág a Tiszán kívül más nagyobb folyókat is lakja. A Dunán, a Dráván, a Rábán, a Maroson, a Bodrogon, a Temesen, a Nyitrán stb. is megjelenik. Pillich a Sióban is megtalálta őket. Igazi nagy rajzásának színhelye azonban mégis csak a mi magyar folyónk, melynek meredek magas partfalai a lárváknak különösen jó lakhelyül szolgálnak. Itteni rajzásáról tehát találóan mondja a költő:
„Fűzfalevél, nyárfalevél kebelére roskad,
S könnyű hab, rezgős hab viszi a halottat,
Fűzfalevél, nyárfalevél pereg, mint az orsó,
S a Tiszán – éjszakán ezer a koporsó.”
A Tiszavirág előfordul Dél-Oroszországban is, északra Európában Rotterdamig is felvonul. Németországban aránylag ritka s csak 1–2 helyről ismeretes.
Rokonai Ázsiában is élnek, itt Irkutszkig felvonulnak s átterjednek Amerikába is.
A denevérszárnyú kérész (Oligoneura rhenena Labr.) szintén a Duna lakója, de általában ritkább. Egyes fajok szárnya nemcsak hegyes, hanem olyan alakú is, mint a denevér szárnya, s ezek innen nyerték nevüket. Rajzásukat Eaton figyelte meg elsőnek, aki ezeket írja róla: „E faj rendszerint igen gyorsan repül; az állatok villámgyorsan iramodnak ide s tova, a hímek felül, a nőstények a víz tükréhez közelebb. Rajzásuk egy-két napján azután megszámlálhatatlan tömegük jelenik meg a víz fölött, s az állatok hópelyhek módjára kavarognak a levegőben, közben 500 láb magasságba is felkerekedve, s az ár irányában röpködve. A földet nem is érintik, az ő életük a levegőben és a vízben játszódik le.”
Óriási tömegük okát e fajnál époly kevéssé ismerjük, mint egyéb fajoknál.
Rajzása hazánkban augusztus hóra esik.
A közönséges tarka kérész (Ephemera vulgata L.)
Közönséges tarka kérész (Ephemera vulgata L.), jobboldalt vedlés közben és lárvája.
a nagyobb fajok közé tartozik és hazánk hegyvidékein, lassabban folyó patakok mentén mindig gyakori. Könnyű felismerni elefántcsontfehér testéről, amelyet azonban a különféle sötétbarna foltok és egyéb mustrázat tarkítanak. A dán kérészen (E. danica Müll.) azonban a fehér alapszín mindig uralkodó. A mi közönséges tarka kérészünk melle és hátoldala sötétbarna, barna potroha pedig sötét vonalakat visel. Szárnyai füstösbarnák, fekete foltocskákkal. Gyűrűs farksörtéi elég hosszúak. Számuk három. Testhossza majdnem 2 cm.
Rendkívül érdekes megfigyelni e faj hímjeinek sajátságos táncát, emelkedő, majd hirtelenül ereszkedő repülését, melyet a hímek alkonyatkor végeznek, de sokszor már a déli órákban megkezdenek. Hirtelen megjelenik egy nőstény. A hímek hatalmas szemükkel már észre is vették, s többedmagukkal rácsapnak. Amelyik hím a vesztes, az újból kezdi imbolygó játékát. Minthogy e faj hímje nem alulról szokta felkeresni nőstényét, érthető, hogy nincsen turbánszeme. Lárvái patakokban élnek, de előkerültek már a Duna iszapjából is. Testalkatuk: hatalmas ásólábuk és tüskében végződő fejük eléggé igazolja iszaplakó természetüket. Vannak külső kopoltyúfüggelékeik is, számra nézve 7 pár.
A fehér kérész (Polymitarcys virgo Oliv.),
Fehér kérész (Polymitarcys virgo Ol.)
melynek álcája az ismert „harcsaférget” szolgáltatja, könnyen feltűnik tejszerű szárnyaival, s fehér testével. Néha még nagyobb tömegekben repül, mint a Tiszavirág.
Nagyságra a Tiszavirág és a denevérszárnyú kérész közé esik. Életmódra az előbbitől annyiban tér el, hogy rajzáskor nemcsak a vizek mellett marad, hanem ellepi a partokat, sőt megjelenik a városokban kigyulladó lámpafény mellett s ellátogat az emberi lakhelyekre is. 1921. év július 31-én olyan arányú rajzása folyt le a Dunán, melyhez foghatót nem láttam. Már alkonyatkor hullottak hópelyhek módjára az állatok a lámpákra, ellepték a járdákat is, éjjel 12 óra tájban már sűrűn borították azok hullái. Mocsáry Sándor valamikor régen Nagyvárad környékén észlelt egy hatalmas rajzást, amikor állataink a Sebes-Körösből keltek ki.
A fehér kérész kevésbbé szívós, igen hamar elbágyad, elhervad, rajzása két nap alatt teljesen lezajlik, s lehetséges, hogy utána évekig nem jelentkezik. Bizonyos azonban, hogy normális időjárás esetén pontosan jelenik meg, s hideg időben az 1–2 héttel később következik be. Lárvája kacskaringós járatokat épít az iszapba.
A tüskés kérész (Siphlurus armatus Eat.) könnyen felismerhető hátul kiszélesedett potroháról, melynek utolsó szelvényei oldalt apró tüskékké vannak kihúzva, akárcsak az ausztráliai Oniscigaster Wakefieldi Eat.-é. Két hosszú farksörtéje között megtaláljuk a harmadiknak is a csökevényét. Szárnyai víztiszták. Hazánkban szórványosan mindenütt, különösen hegyvidékeken előfordul. Drenkelfort szerint 2–3 napig is elél.
A hegyi kérészt (Ecdyurus venosus Fabr.) Nagyvárad mellett, a Sebes-Körös mentén figyelték meg először nagyobb tömegekben, június hó első felében, s ilyenkor a környék házait, fáit is ellepte. Szárnyai kissé zöldes fényben csillognak, teste ellenben sötétbarna, kivéve világosszínű potrohát, melyet oldalt háromszögű foltok díszítenek. Több faja él hazánkban. Lárvája hegyipatakok kövei között keres búvóhelyet és ragadozó életet él. Ha megfogjuk gyorsan tovasiklik, s lapított testével oldalt, s hátrafelé is könnyen mozog. Rokona az alpesi kérész (Epeorus alpicola Eat.) a déli Kárpátokban 1500 m magasságig is felvonul.
Az elevenszülő kérész (Cloeon dipterum Leach) többi rokonától eltérően az állóvizek lakója. Legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy csak két szárnyat visel s hogy eleveneket szül. Erre vonatkozólag Bernhard a következőket mondja: „Ha egy megtermékenyített nőstényt a szárnyánál fogva tartunk, potroha végét rögtön felkunkorítja, egész testével elkezd reszketni s ivarnyílásából sárgásbarna tömeget bocsát ki. A vízbe hullva ez a tömeg, apró kis gömböcskére esik szét. Alaposabb vizsgálatok meggyőztek arról, hogy ezek nem egyebek, mint a burokba (chorion) zárt lárvák. Amikor a víz ezt a burkot áttörte, akkor a lárva erőteljes mozgásokat kezdett végezni s a peteburoktól szabadulni igyekezett, melyet közben el is fogyasztott. Valószínűleg azonban vizet is szívott fel, mert végtagjai megduzzadtak, farksörtéi is hátrafelé irányultak. Még egy pillanatig az állat lábaival rángatózik és akkor megkezdődött az úszás. Valamennyi lárva – számszerint 600–700 –, melyet az anya rejteget, ebben a primitív állapotban hagyja el az anya testét.”
Az állat életmódjára vonatkozólag Bernhard még ezeket mondja: „Általában július és augusztus hónapokra esik rajzásuk főideje. A nőstények közül az egyik rézsutos irányban fölemelkedve, majd ismét visszasüllyedve iparkodik az imbolygó hímek raja fölé jutni. A következő pillanatban ezeknek egész tömege veszi körül a nőstényt. Végre sikerül az egyik hímnek lábaival a nőstény mellkasát átkarolni. A párocska ebben a helyzetben iparkodik most már a magasba jutni, ahol többnyire szem elől tévesztjük. Körülbelül 10 perc múlva ismét leszáll és akkor a hím és nőstény elszakadnak egymástól. A nőstény ilyenkor nem keres fel mindjárt egy másik mocsarat, hogy petéit lerakja, hanem védett helyre megy, hogy ott 10–14 napig csöndben vesztegeljen anélkül, hogy táplálkozzon, amíg a megtermékenyített petékben a vízi életre képes lárvák kifejlődnek. Csak ekkor tér vissza a vízhez, hogy ott megszülje lárváit s azután elpusztul.”
A pajzsos kérész (Prosopistoma foliaceum Fourcr.) tárgyalásával a kérészeknek egyik legsajátságosabb alakjához jutottunk el. Az első pillanatban nem is valami rovar benyomását keltette leírójában, Geoffroyban, sőt később Müller rák gyanánt írta le.
Egészen lapos testével folyókban a kövekre annyira odatapad, hogy a legerősebb árral is dacol. Teste annyira egyöntetű, hogy észre sem vesszük ízeltségét. Egy nagy páncélt látunk, melyet hengeres gyűrűk követnek, ezek pedig sörtékkel sűrűn borított farksörtékben végződnek. Ha vékony és lapos végtagjait behúzza, észre sem vesszük azokat. Kopoltyúfüggelékei vannak ugyan, de ezeket is rejtve hordja egy elzárt lélekzőkamrában. Csak két apró nyíláson jut bele, illetőleg távozik a víz.
Életmódjáról keveset tudunk. Lárvája nincs. Vagyis jobban mondva, az állat kifejlődött korában is a lárva fokán vesztegel, szárnyakat nem növeszt, s a vizet sohasem hagyja el. Egész életét jóformán mozdulatlanul, a kövekhez tapadva tölti el, s csak ritkán úszik egyik kőtől a másikhoz, talán táplálék híjján, mely apró lárvákból áll s ilyenkor csak erőteljes farksörtéit használja.
Ezt az állatot legelőször a Szajnában, később a Majna- és Rajna-folyókban találták meg, majd a Garonne-ből, Toulousból is előkerült. Lehet, hogy szélesebb elterjedési köre van, s mindenesetre érdekes volna megállapítani, hogy a Dunának is lakója.
Braziliában egy gyönyörű kérészfaj él, a Campsurus albicans, melynek szivárványos szárnya tövén lilás foltot visel. Az Anagenesia ampla szárnyai egészen barnák.
A Hekuba-kérész (Euthyplocia Hecuba Hagen) az eddig ismert fajok legnagyobbja, kiterjesztett szárnyakkal a 8 cm-t is eléri. Sötétszürke szárnyai opalizálók, felül még sötétebben beszegve. Hazája Vera-Cruz. A füstösszárnyú E. anceps Eat. is a legnagyobb fajok közül való és Brazilia lakója. A Rhoenanthus magnificus Ulm. elülső szárnyát gyönyörű fekete rajzok díszítik, hátulsó szárnya rozsdavörös. A vonalas kérész (Potamanthus luteus L.) potrohán vörös vonal húzódik végig. Szárnya eleinte kénsárga. Hazánkban gyakori.
A teleszkópszerű kérész (Baëtis binoculatus L.) lassú folyók és patakok állandó lakója. Hímje teleszkópszerűen kidülledező szemeivel tűnik ki. Hátulsó szárnya csökevényes.
A törpe kérész (Caenis dimidiata St.) felduzzadt mellkasával és tejfehér szárnyával tűnik ki; hátulsó szárnya egyáltalában hiányzik. Több faja él hazánkban, melyek 3–4 mm hosszúak.
A kardszárnyú kérész (Centroptilum luteolum Müll.) hátulsó szárnya kardalakúan vékonyodott meg és oly kicsi, hogy alig látható.
Forrás: Brehm Az állatok világa
http://www.tisza-to.hu/index.php?pg=sub_365
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése